Herman Levente ILLÚZIÓ című kiállításáról
Vannak festők, akik a XXI. században sem mondanak le arról, hogy a mai ember kiüresedett képekkel teli életterében a világ teljességét ábrázolják. Teljességet, melyben föld, víz, tűz és levegő pillanatról pillanatra hozzák létre és pusztítják el az életet s melyben a szakralitás minden ellenkező híresztelés ellenére jelen van. Nem adják fel, hogy szakmájuk évszázadok óta beteljesítendő feladatát űzzék, vagyis az Abszolútum visszatükröződését keressék az anyag felszínén. Herman Levente ilyen festő.
Illúzió című kiállítása (Várfok Galéria, 2016) a látás természetét vizsgálja. Képtárgyai, mint ecsetek festik meg önmaguk árnyékát a végtelen térben. Hiszen hogy miben létesül ez az árnyék, afelől nincs mindig bizonyosság. Az árnyékot reflektáló felületek elsősorban egy végtelen tér részének és nem szilárd anyag megtestesülésének tűnnek. A kép ezáltal minden irányban kilép a síkból. Szinte hologrammá válik.
Herman Levente képtárgyai - korábbi munkáihoz hasonlóan - ismét világvégéről előbukkanó, roncsolódott ipari tárgyak: betontömbből kiálló vasak, szemetes konténerek, olajos hordók, semmiből felderengő fémállványok, önmaguk szobraiként levitáló időtlen, ismeretlen eredetű ütközésekben agyonkopott tárgyak. A kiállítás képei némileg a művész festészetében többször is visszatérő Sztalker-Zóna tematikához kapcsolódnak, de ezúttal kevesebb elemből építkező és letisztultabb képi világot alkotnak.
A sorozat képeit nézve az anyagok tulajdonságai, mintha megváltoznának. A kő szivaccsá, a fém párává válik, a kőtörmelék látomássá, a föld levegővé transzformálódik. Álomtér, súlytalanság, levitáció kulcsszavaknak tűnnek Herman Levente festészetében.
Az utolsó vacsora I-VI.
Az utolsó vacsora hat részből álló paravánszerűen összekapcsolódó sorozatának központi és mégis rejtett elhelyezést kapó képén egy kopott asztalláb árnyéka, mint a létezés nyers bizonyossága tűnik fel egy pillanatra, miközben kenyér találkozik levegővel és fénnyel a festő boncasztalán. Az installáció által felkínált szűk térben ezt a fényt ürességet markoló egónk takarásából kimozdulva látjuk.
A bibliai eredetű címmel ellátott kép nem ábrázol sem emberi, sem isteni alakot. Sem egészben, sem részben. Nem is ironizál. A lebegő kenyér témájával magára hagyja a leválasztott belső térben a kép nézőjét lehetőséget teremtve a letisztult belső szemlélődés megtapasztalására, melynek, mint tudjuk egyetlen morzsája is többet ér, mint száz hitetlenül böngészett weboldal. A hat képből álló sorozatot szemlélve anyag és szellem fúziójának stációit járjuk.
Pulpitus / Facebook – „Jézus velünk van!” / Kétféle út létezik
Újabb Jézus-téma jelenik meg egy triptichonon, Jézus arca egy nyitott hátizsákon. És föld. Az eddigi képekkel ellentétben rengeteg föld. Átjárt szántóföld (Facebook – „Jézus velünk van!”) és egy göröngyök közt billegő szószék (Pulpitus) fogja közre a konyhakövön felejtett isteni lenyomatot, mely egy gyerekhátizsákon jelenik meg. Herman Levente ritkán ábrázol emberi arcot. Pedig nagyon mélyen ismeri azt. Ezt bizonyította már 2006-os „Sketches for a private army” című sorozatával is, melyben többek között egy Jézusarcú őrült portréját láthattuk.
A mi házunk
„A mi házunk” című kép egy házat ábrázol, amelyet ha jobban megnézünk, folyamatosan változik, kifordul-befordul, mint egy Vasarely-négyzet. Távolról nézve eleinte még tömörséggel bír, de a következő pillanatban vetítővászonná, fénylő festővászonná válik: alatta ajtórésen kúszik át a fény, és a nyitott térből félbehagyott drótkerítés által lekerített belső térbe lépünk át. Kint és bent, fent és lent, szabadság és rabság fogalma bizonytalanná válik, egymásba folyamatosan átjár. A kép, mely akár (a cím tanulsága szerint) a festő otthonát is ábrázolhatja, egy enyhe légáramlás által mozgó, lebegő festővászon is egyben, melyen egy ház folyamatosan egybeolvadni látszik éggel és levegővel.
A kísérletező kedvű kiállításrendezés keresi a nézővel való kapcsolatot. Megtiszteli azzal, hogy hisz tekintete erejében, közös gondolkodásra szólítja fel. Ezáltal a kép nem csupán a festő zsenialitásának hirdetőoszlopa, hanem egy gondolatfolyam is, melyet minden egyes néző tovább vihet. A festmények átvilágítása, légáramlással lebegtetése, belső tér lehatárolásának alkalmazása segítenek a képek befogadásában, eszközökké válnak annak a folyamatnak a létrehozásában, melyet a festő teremt. A sík térré válik bennünk.
„Az alkotás nem más, mint egy gondolatból született illúzió, a megvalósítás gyönyörében megtapasztalt végeredmény, egyfajta lélekből született energia lecsapódása.” – írja Herman Levente a kiállításról.
